Kip Moore – „Solitary Tracks”
Egy kívülálló dalszerző legújabb kalandja

2025. március 3.

Kip Moore neve sokak számára egyet jelent a country zene keményebb, szókimondóbb oldalával. Az énekes-dalszerző az utóbbi években tudatosan távol maradt a mainstream Nashville-i zeneipar forgatagától, ezzel egyfajta kívülálló státuszt alakítva ki magának. Hatodik stúdióalbuma, a „Solitary Tracks”, ennek a függetlenségnek a legújabb megnyilvánulása – egy hosszú, személyes, sokszor melankolikus zenei utazás, amelyben a szerző visszavonul a reflektorfénytől, és saját belső világába invitálja hallgatóit.

Az elszigeteltség és szabadság kettőssége

Moore már korábban is jelezte, hogy nem kíván a country rádiók elvárásainak megfelelni, de a „Solitary Tracks” még az eddigiekhez képest is radikális lépésnek tűnik. A lemez független kiadásban jelent meg, miután az előadó 2024-ben szakított kiadójával, az MCA Nashville-lel. Bár hasonló lépést több country előadó is megtett korábban – például Chase Rice –, Moore esetében ez különösen érdekes, hiszen sosem tűnt úgy, hogy eddigi munkásságát bármilyen külső nyomás határozta volna meg.

A függetlenség azonban nem feltétlenül eredményezett teljes megújulást. Az albumon Moore ugyanazt a karcos, rockos, country-soul ötvözetet hozza, amit megszokhattunk tőle, ám az új dalok jóval introvertáltabbak és kevésbé slágerorientáltak, mint korábbi munkái. Míg az előző album, a Damn Love kísérletezett a nagyobb közönség számára is befogadhatóbb dallamokkal, addig a Solitary Tracks egyértelműen a hardcore rajongóknak szóló, visszafogottabb projekt.

Hosszú album, rövid figyelem?

A lemez 23 dalból áll, és összesen 85 percen keresztül hömpölyög egyenletes tempóban. Ez elsőre tiszteletre méltó vállalás, de hallgatás közben hamar feltűnik, hogy a dalok némelyike túlzottan is egymásba olvad. Bár egyenként sok szám jól megállná a helyét, az album egésze nem mindig tudja fenntartani a figyelmet. A középtempós, akusztikus folk-rock számok (például „Half Full Cup”, „Bad Spot”, „Straight Line Boots”) egy idő után kissé monoton hatást keltenek, és néhány pörgősebb dal hiánya miatt az összkép egyhangúvá válik.

Ennek ellenére találhatunk kiemelkedő pillanatokat is. A „Love & War” például azonnal megragadja a figyelmet, hiszen zenei világa az 1980-as évek pop-rock hatásait idézi, mintha John Parr és Belinda Carlisle közös dala lenne. A „Good Things Never Last” funky elemekkel játszik, amit ritkán hallani Kip Moore-tól, de ebben az esetben remekül működik. Sajnos ezek a kísérletezőbb dalok csak ritkán szakítják meg az album szellősebb, visszafogott hangulatát.

Az érzelmi csúcspont

A lemez egyik legmélyebb és legőszintébb pillanata kétségkívül a „Forever Is a Lie”. Ez a dal egy akusztikus, minimalista szerzemény, amelyben Moore nyíltan beszél arról, hogy számára a szerelem mindig is egy mulandó dolog volt. Mivel az énekes korábban többször is kijelentette, hogy a zene az ő igazi szerelme, ez a dal most először sejteti azt, hogy talán mégsem teljesen elégedett a magányos művészéletével. Ez az érzelmi mélység ritkaságszámba megy a mai country színtéren, és a lemez egyik legőszintébb és legmaradandóbb pillanata marad.

Összegzés

A Solitary Tracks egy igazi Kip Moore-lemez – érzelmes, őszinte, és sokszor kívülálló perspektívából mesél az életről. Nem egy slágeralbum, és valószínűleg nem is lesz a legismertebb munkája, de a hűséges „Slowhearts” rajongótábor biztosan értékelni fogja. Az egyetlen valódi hibája talán a hossza és a dalok hasonlósága, de ha valaki szereti Moore világát, akkor ez egy olyan album, amit érdemes meghallgatni.

Vajon Kip Moore valaha is visszatér a mainstream country zenébe? Erre egyelőre nincs válasz, de ha a Solitary Tracks bármit is elárul, az az, hogy Moore továbbra is a saját útját járja – és ez minden bizonnyal így is marad.